- Emlékszel arra, amikor először szólt hozzánk?
- Persze! Már indultunk haza, és ő csatlakozott hozzánk. Megkérdezte, nem baj-e, ha hazakísér minket. Azt mondta, ő is arrafelé lakik.
- És rögtön szóba hozta, hogy milyen édes kiscica vagyok!
Szeptember végére, már nagyon jó barátok lettünk. Szinte elválaszthatatlanok. Mindig együtt mentünk haza. Egyik szombaton átjött hozzánk, és megkérdezte, hogy van-e kedvem sétálni vele. Persze, hogy volt! Elmentünk a parkba. Elég fura srác volt.  Hosszú körmei voltak, nem is volt túlzottan szép, és néha úgy viselkedett mintha felnőtt lenne. Nem volt nagyon jó tanuló sem. Bár a térképeken jobban kiigazodott, mint a tanár! Biztos azért, mert állandóan utazgatnak. Azt mondta, az apukája foglalkozásához tartozik az utazás. A tesi volt a kedvenc tantárgya. Iszonyú gyorsan futott, és nagyon erős volt. Visszatérve a szombat délutánra, akkor ültettük a fát. Azt mondta emlék, hogy ne felejtsem el őt, ha már nem lesz itt. Én csak nevettem:
- Miért ne lennél itt? - majd kissé gyanakodva hozzátettem - El akartok utazni?
- Ha apa befejezte itt a munkáját, tovább kell mennünk.
Szomorúan néztem rá, így hát gyorsan másra terelte a témát.
Amikor először megláttalak, furcsa volt, hogy állandóan veled van a cicád. De szerintem, ez így tök jó! Ő már hozzád tartozik, olyan mintha ő félig te lennél. Hallottam már ilyenről valahol. Ott úgy hívták, hogy daimón.
- Daimón?
- Aha. Állítólag minden embernek van daimónja, csak a legtöbbet nem lehet látni. A tiéd valami csoda folytán látható.
- Neked milyen állat lenne a daimónod, ha látni lehetne?
- Hmm...talán farkas.