A toronyóra épp elütötte az éjfélt. Egy árnyék kúszott lassan a szemben lévő ház falán, és én akaratlanul is hátrébb húzódtam.
- Ha már tőlem is félsz, mi lesz, ha megtaláljuk őket? – kérdezte az árnyék gazdája.
- Jaj, csak te vagy az Kornélia! Azt hittem, hogy egy vámpír.
- Mert te mindentől megijedsz, Liza – szólt közbe Cirmi, a daimónom.
- Nem is… - kezdtem volna, de Kornélia közbe szólt:
- Ráértek később is veszekedni, ha már végeztünk az összessel. Mehetünk?
Bólintottam, és elindultunk.

            Már jó ideje kerestük a vámpírokat, de még nem találtuk meg az új szállásukat, és egyre több a rejtélyes haláleset. Bár ahhoz az éjszakához képest, amikor Kornéliával felcsaptunk vámpírvadásznak, már előrébb voltunk. Sejtettük ugyan, hogy nem maradnak a Kossuth utcai házban, de úgy gondoltuk ott érdemes kezdeni a keresést. Sok dolgot találtunk. Nagyon siethettek a költözködéssel, mert egy rakás fegyver, étel ott volt hagyva. Kiválasztottunk egy-egy viszonylag könnyű kardot, én elraktam egy tőrt és egy övet tele dobócsillagokkal, Kornélia pedig három dobókést.

            Miközben átkutattuk az egész házat, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt kb. 3-4 vámpír tanyázhatott. Kicsit esélytelennek látszott a dolog.: két ember, ráadásul, lányok, sőt még gyerekek is, négy vámpír ellen. Bár az egyik vámpír, Tomi velünk egy idős, de sokkal erősebb a képességei miatt.

      - Ez is olyan régi ház, nézzünk be ide is! – szólt Cirmi. Bementünk. A ház három helyiségből ált. Régi, kopott bútorok voltak benne, és mindent pókháló, és por fedett. A legnagyobb szoba közepén egy molyrágta szőnyeg volt.
- Hát itt nincs semmi – állapította meg Kornélia.
- Tévedsz, mi itt vagyunk.
Hátrafordultunk. Az ajtóban Tomi és két felnőtt vámpír állt. Az egyik szőke volt, és a bőre sem volt igazán lilás, ami szokatlan volt náluk. Biztos még nem rég lett vámpír.
- Régóta vártam ezt a pillanatot – folytatta Tamás – Lehet, hogy ti vadásztok ránk, de mi fogunk megölni titeket. Nem pedig fordítva!
- Azt csak hiszed! –kiáltotta Kornélia és előrántotta a kardját.
- El se bírod! – nevetett gúnyosan a szőke. Cirmi vadul fújt rájuk.
- Cica-mica mindjárt megkarmol. Juj, de félek – mondta gúnyosan a harmadik. Én is előkaptam a kardom. Válaszul a vámpírok is elővették a fegyvereik. Tominál is kard volt, de sokkal nagyobb, mint a miénk. A szőkénél fejsze, a magasabbnál pedig úgyszintén kard. Nagyon féltem, nem is tudtam rendesen harcolni, még rendetlenül se. Csodáltam Kornéliát. Ő már indult is ellenük, nem félt, legalábbis nem mutatta. Én is elindultam Tomi ellen. Cirmi nem segíthetett, mert a daimón csak a saját emberéhez érhet hozzá. Óriási szerencsém volt. Nem is tudom hogyan, de sikerült kiütnöm Tomi kezéből a kardját, és földre kényszeríteni. De ekkor súlyos hibát követtem el: kinéztem oldalra, hogy mi van Kornéliával. Láttam, hogy a másik két vámpír épp sarokba szorította.
- Hülye! – mondta Tomi, miközben egy kést tartott a nyakamhoz – Gondoltam, hogy nem tudsz harcolni.
Amíg én Kornéliát figyeltem, ő felugrott, elővette a kését, és elkapott engem.
- Ez se nagyon tud – mondta a szőke Kornéliára célozva, akit a magas tartott fogva – Akkor kiszívjuk már a vérük?
- Na ná! Enyém Liza, a másikon meg osztoztok Sanyival.
Lejjebb eresztette a kést, és közelebb hajolt hozzám...

folyt. köv.