Másnap az egyik szünetben megkérdezte, nincs-e kedvem délután egy kicsit sétálni vele a városban. Azt mondtam, van, de előbb haza kell mennem. Megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk. Negyed négykor elindultam otthonról, nyomomban Cirmivel. Kicsit csöpörgött az eső. Hamarabb értünk oda, mint Márk. Megálltunk a fák előtt, és vártunk. Ekkor hirtelen valaki előugrott a fák közül, és ledöntött a lábamról. Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem is tudtam, mit tegyek. Feltápászkodtam, és megláttam, hogy az a Tomi nevű fiú áll előttem.
- Ki vagy te? – kérdeztem remegve.
- Egy vámpír. Te pedig a vacsorám. – suttogta kegyetlenül. Hátraléptem egyet.
- Ne viccelj már! – mondtam, és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra – Vámpírok nem léteznek – érveltem, bár már nem voltam olyan biztos ebben.
- Nem?! – kérdezte – Majd meglátod, hogy léteznek! – kiáltotta, és felém ugrott. Leterített a földre, és felém hajolt, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy belém mélyeszti tűhegyes fogait, és kiszívja az összes vérem. Cirmi az ijedtségtől dermedten állt. Én is tehetetlen voltam. Ekkor éles füttyszó hallatszott, majd a vámpír felordított, és elugrott tőlem. Egy arany dobócsillag állt ki a kezéből. Felnéztem, és nagy meglepetésemre Márk állt a fiúval szemben, karddal a kezében. Tomi is előrántotta a kardját.
- Most meghalsz Márk! – üvöltötte, és felé rontott a karddal. Rövid csata után Márk földre kényszerítette ellenfelét.
- Ha most elkotródsz a városból, megkímélem az életed! – mondta leplezetlen gyűlölettel, és utat engedett a vámpírnak. A fiú gyorsan elfutott. Márk odajött hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam.
- Ne haragudj! Már régebben el kellett volna mondanom. Én vámpír vagyok.
- Te is embereket ölsz? – kérdeztem, nem akartam elhinni, hogy Márk is az éjszaka gonosz teremtménye.
- Nem. A vámpírok többsége nem öli meg az embereket, csak kis mennyiségű vért szívnak az áldozatukból. Attól még nem lesz semmi bajuk.
- De ő…
- Ő a vámpírok egy kisebb csoportjába tartozik. Ez a csoport gyűlöli az embereket, és azt mondják, hogy az emberek csak táplálékok, semmi több. Ők mindig megölik, akiből táplálkoznak, sokkal több vért szívnak, mint mi, pedig kevés is elég lenne. Csakhogy ők élvezik ezt. Láttad milyen lilás volt a bőre? A szeme is vörös. A haja is, de azt a sapkájától nem láthattad. Akik abba a csoportba tartoznak, azoknak a többsége így néz ki. Ez azért van, mert sok vért isznak. El kell mennem. Elvégeztem a feladatom, elüldöztem Tamást a városból. Ég veled! Hiányozni fogsz.
- Köszönöm! –suttogtam könnyes szemmel – Szia!

- Végül is megmentett minket nem?
- De – adtam igazat Cirminek – És a végén elmondta az igazat. Elültettük a kis fát a fenyő mellé. Itt biztonságban lesz, és az ablakomból pont rá lehet látni. Vajon most hol lehet Márk? Ő is szokott gondolni ránk? Vissza jön-e még hozzánk. Ezekre a kérdésekre egyikünk se tudott válaszolni.